A darts világa IV.

A fölvári verseny nagy tanulsága, hogy soha nem szabad lebecsülni az ellenfelet. A sorsolás szeszélye folytán jóval, fiatalabb sporttársakkal kerültem össze. Írtam, hogy részemről maximális koncentrálás volt, és azért sikerültek a győzelmek, de nem teljesen igaz így. A srácok úgy álltak hozzá, hogy „na, lenyomom az öreget”, ezt a lejátszott legek után ők maguk mondták. Nem sikerült. Ez is példázza a következő megállapításaimat, nevezetesen, miért is kaptam ki a 16 –ban? Akkor már győzni akartam, nagyon akartam, az lett a vesztem. Kizökkentem a saját ritmusomból, rám erőszakolta az ellenfél a saját ritmusát, gyorsan játszott és én belementem a rohanásba. Dobáltam a nyilakat, teljesen szétestem, szinte mindent hallottam és láttam magam körül, nem zártam ki a külvilágot. A fiam és Misi is figyelmeztetett, hogy ne csináljam, akkor már viszont betökéltem magamnak, hogy legyőzöm a srácot. Sima lett a vége, száz alá nem tudtam lemenni. Megérdemeltem, ám minden rosszban van valami jó is, kaptam egy nagy taslit és figyelmeztetést, ha élek vele jönnek majd a kis sikerek is, ha nem, akkor csak dobálózok, és egyhelyben fogok toporogni. Mindezek ellenére, remek verseny volt, a helyiek igazán figyelmesek voltak, minden segítséget megadtak, akinek számolni kellett, számoltak, a verseny naplót figyelték és mindent a felügyeletük alatt tartottak. Azt hiszem ilyen egy amatőröknek kiírt verseny lebonyolítás. A kezdő dartsosoknak nagyon lényeges, hogy a maguk szintjén játszó sporttársakkal versenyezzenek, így van sikerélmény, ami lökést ad a továbbiakhoz. Jólesett a Baglyok ott lévő tagjaitól a biztatás és a gratuláció. A fiam említette, hogy az első meccs után sokan figyelték a játékunkat, kőrbe álltak. Hála az égnek nem láttam, nem érzékeltem, biztos beparáztam volna. Pár napig a verseny hatása alatt voltam, utóbb kezdtem felfogni, hogy mit is játszottam, érdekes módon pár dobásra nagyon emlékszem, főleg a kiszállókra. Emlékszem, még a hatvanas évek vége felé egy versenyen is olyan extázisba birkóztam, hogy nem vettem észre, amikor betusoltam az ellenfelem. A bírónak szabályosan le kellett róla feszegetni a kezeimet, féltek, hogy kiszorítom belőle a szuszt. Öt verseny, öt hasznos tapasztalatszerzésre alkalmas alkalom, mindegyikből bevésődött valami az agyféltekémbe és nem föltétlen valami rossz dolog. A rossza dolgokkal amúgy is úgy vagyok, hogy hamar túl kell lépni rajtuk, csak a jó dolgokat kell elraktározni és nagyon megjegyezni.