Az élet ismétli önmagát

Filléres emlékeim

Az élet ismétli önmagát

Az ember életében sok dolog ismétlődik, most a gyermekkorom idejéből jött elő egy emlék, olyan, amit ma felnőtt fejjel, nagyapaként magam is megélek.

Emlékeimből az édesapám dolgozós táskája jut eszembe. Egy kopott fekete kézitáskája volt a faternak, abba vitte az ebédjét a „dolgozójába” és abba hozta haza a „megmaradt „ pár falatnyi eledelt is. Madárláttának hívtuk a táska hazahozott tartalmát, ami számomra a világ legfinomabb étke volt, mint, ahogy a táska rejtekén meglapuló kis zöld cukorkás zacskó tartalma is a legfinomabb édességnek számított. Később, a gyermekeim is részesei voltak egy hasonló élménynek, igaz, az ő finomságait a konyhaszekrény egyik polcán található kis cukorkás üveg rejtette. Minden alkalommal amikor édesanyámhoz mentünk, a gyerekek legelső mozdulata a kis rekesz lenyitása és egy szem cukorka elvétele volt. Nem két szemet, nem három vagy több szem cukorkát vettek ki, csak egyetlen szemet, majd, ugyan azzal a mozdulattal, már csukták is vissza az ajtócskát. Az arcukon minden alkalommal valami átszellemült mosoly futott át, hosszasan ízlelgetve ették a mama cukorkáit. Olyanra nem is emlékszem, hogy az üveg kifogyott volna, édesanyám mindég gondoskodott a feltöltéséről. Emlékszem, mi felnőttek is sokat megdézsmáltuk a cukros üveget, és minden alkalommal valami különleges ízt érzetünk, olyan mamásat. Mindenféle finomság fellelhető volt, és mindég a meglepetés erejével hatott egy, egy újfajta ízű cukorka megtalálása. Nem kell nagy dolgokra gondolni, kockacukor, Negró, Stollwerck, dianás cukor, és ha telt rá, Duna kavics vagy selyem cukorka bújt meg polcon fellelhető üvegben. Sajnos már nincs aki hozza a „madárlátta” kis falatokat és nincs már aki feltöltené a cukros üvegecskét mindenféle finomsággal. A hagyományt azonban mi is őrizzük, igaz nem olyan formában mint a szüleim tették, ám az unokám is talál mindég „meglepetést”. Nálunk a könyvespolcon van egy picike kis fonott kosárka, abba talál pár forint aprópénzt. Valaha, valamiért beletettük a tíz, húsz filléreket és azokat gyűjtötte be az én kis unokám. A fillérek megszűntek de a hagyomány maradt, ám most, tíz, húsz és száz forintosok kerülnek a kosárkában. Nem fér bele sok „mani”, az egész kosár tartalma nem tesz ki kétszáz forintnyi értéket, de nem is az a lényeg. A kosárka tartalmának nem pénzbeli értéke van, / persze valós értékű pénzek/ a tudat és valami megmondhatatlan az, ami miatt mindég kerül pár csengő forint a kosárkába.

Maga a pillantás és a mozdulat, szinte ugyan az mint a gyermekeim pillantásai és mozdulatai voltak.

Mindenki őriz ilyen és hasonló emlékeket. Talán valami jelentése is van ezeknek a kis apró dolgoknak, az, hogy gondolunk valakire, gondolnak ránk, mert olyan jó meglepetést okozni, még úgy is, hogy nem is meglepetés az, ami annak látszik.