blabla

Álmomban gomolygó hajnali pára voltam, lebegtem a mező felett. Tejfehér pamacsokban körülöleltem a fűszálakat. Közben lehúztad rólam a takarót, ahogy mocorogtál. Összesűrűsödtem, és kicsusszantam a kezeid közül. A párát nem lehet megfogni.
Álmomban újszülött gyereket tartottam a kezemben. Féltem, és nem tudtam mihez kezdeni vele. Kicsi volt, sírt, és én szerettem.
Álmomban kiszaladtam önmagamból, és már nem érdekelt a verseny, ami egyébként sem érdekelt soha. Nincs kivel birokra kelnem, álmomban megnyugodtam.
Álmomban menekültem, elfutottam, hozzád szaladtam, és elmondtam. Olyan dolgokat, amiket nem lehet, talán magamnak sem. Ezért álom az álom, nemde?
Álmomban láttalak, elképedten bámultam a szemedbe, és ha kíváncsi is lennék a miértekre, inkább felébredek.
Álmomban hozzád bújtam, pedig aludni csak egyedül lehet. Magányos tevékenység, mint a halál. No, ne ijedj meg, nincs itt semmiféle depresszió. De aludni akkor is csak egyedül lehet. Ugye?
Álmomban felébredtem, körülnéztem, és feléd fordultam. Szuszogtál, és csukott szemmel, nyugodtan, gomolyogva lebegtél a mező felett. Tejfehér pamacsokban körülöleltél, miközben lehúztam rólad a takarót. Nem mocorogtál. Inkább maradtál a kezeim között, és engedted, hogy megfogjalak.

Megint azt álmodom, hogy ébren vagyok, csukott szemmel nézek vissza, helló. Megfogod a kezem, és az ölelés tényleg oxitocint termel, ez egyértelmű abból, hogy örülök, a helyzet nem is nagyon lehetne érdekesebb, a fejlemények meglepőek, ez most mi ez, de tudod mit kit érdekel, egy álomban ez a legkevesebb. Nem vagyok finnyás, a folyományt kritizálni meg már minek, akinek nem tetszik, az ébredjen, de nekem bejön ez a szitu, szóval maradok még kicsit, habár sietnem kell. Buszra szállok majd, ha nem megy el az utolsó, addig meg átülök melléd, és eszem a kajádból, megkóstollak téged is, habár ezt sem terveztem. Ízlik? Meglepően. Meglepetés vagy, minek tagadni, de majd jól titkold, én is azt teszem. Egész könnyű hozzászokni, még jó, hogy kinyitottam az ajtót, különben hogy jöttél volna be. Nahát, hogy a nüansznyi különbségek mennyire sokat jelenthetnek, ez is vicces, színesebb most, pedig fekete-fehérben álmodom, szoktál repülni? Inkább futok, de a lábaim néha nem visznek, most meg itt iszom a pohár vizet, és ha kimentünk, megfogod a kezem, ezt már láttam, de ne csodálkozz, habár nem szokásod, most mégis megteszed. Flangálunk egy kicsit, aztán pá, de azért jó lesz majd látni máskor is.

Agyalás

Szeresd magad feltétel nélkül, engedd ki a felgyülemlett érzelmeket, sétálj egyedül, ne költekezz a lehetőségeiden túl, tápláld a belső erőd. Hagyd abba, hogy bocsánatot kérsz azért, amilyen vagy. Vedd körbe magad pozitív emberekkel, fogadd örömmel a helyzeteket, bármilyenek is azok, a boldogság nem próbálkozás vagy rátalálás, hanem döntés, merj álmodni, a karrieredet formáld az életstílusodhoz, és ne fordítva, tedd, ami boldoggá tesz, ne ítéld meg magad a múltad alapján, a gyenge emberek elégtételt vesznek, az erősek megbocsátanak, szavaid legyenek pozitívak, mert a szavak tetté válnak, éld az életed úgy, hogy magadat nyűgözöd le, és ne másokat. Az emberek úgyis megítélnek.

Sikerült?

Néhány jó tanács. Most gyűjtöttem.

Tessék.

Egyébként tök igazak.

Az összes.

Bevallom, egy-két napig motiválnak. Jó esetben. Úgyhogy félredobtam őket.

Tanácsokkal már tele a padlás. A fejem is.

Az egyetlen gond, hogy nem így élek.

Nem szeretem magam feltétel nélkül, és igyekszem megfelelni másoknak. Állandóan bocsánatot kérek azért, amilyen vagyok. Egyáltalán nem fogadom örömmel a nehéz helyzeteket, a boldogságról álmodozom csak, de ritkán élem meg, sokszor dől belőlem a panasz, és költekezni is szeretek. Mondjuk, ez utóbbiban igyekszem visszafogni magam. Bocsi.

Igazából nem akarok addig várni, amíg egy orvos azt nem mondja, hogy gyógyíthatatlan betegségem van, és jó esetben két hónapom hátra. Ami ennél is rosszabb lenne, hogy 89 évesen a halálos ágyamon jövök rá, elpazaroltam az életemet.

Mire?

Nos, ha elhagyom a lózugokat, akkor arra jutok, hogy egy módon lehet elpazarolni az életet. Ha nem kezded el élni. A sajátodat.

Én például állandóan azon fáradozom, hogy másmilyen legyek. Visszafogom magam, bocsánatot kérek. De ez lassú öngyilkosság. Nem tudomásul venni, hogy milyen a saját szenvedélyem, az bizony kinyír egy nap.

Rengetegszer megkapom, hogy engem nem lehet kritizálni, mindig ellent mondok, hangos vagyok, hamar felhúzom magam, hirtelenkedem, meggondolatlan vagyok. Másként kéne, lassabban, megfontoltabban, bölcsebben, türelmesebben, halkabban.

De az igazság, hogy én én vagyok, így vagyok, és totálisan elfáradtam, hogy mindig magam ellen cselekedjek. Mert belül igenis elgondolkozom, őrlődöm, megfontolom, de attól még hirtelen vagyok, és ha szétárad bennem az adrenalin, akkor hangos, és elkap a hév, és szeretek, aztán meg haragszom, és ellent mondok, mert az izgalmas, és az érvek ütköztetése jó móka, és belevetem magam dolgokba, amik vonzanak, és előbb cselekszem, aztán kérdezek, és utálok dönteni, de nagyon tudok szeretni, és iszonyú hatalmasakat kacagok, még a könnyem is kifolyik, és sokszor vagyok csökönyös, lustán fekszem a kanapén, aztán két hétig tornázom, majd belefáradok. Egyszerre olvasok három könyvet, ha felébresztenek sárkánnyá változom, könnyen megharagszom, és a másik pillanatban kibékülök.

De a jó életbe! Hát ki szeressen engem, ha nem én, saját magamat? Hát miért nem szeretem én a temperamentumomat, a gondolataimat, a cselekedeteimet, a hibáimat és az erősségeimet? Hát ki vagyok én, hogy megítélem azt az alkotást, amivé teremtettem? Amit mindig átformálni akarok csak! A francba!

És nem arról beszélek, hogy én bizony nem változom, mindenki nyalja ki, jó vagyok úgy, ahogy vagyok. De magamért, a saját tökéletesedésemért akarok fejlődni, nem azért, hogy másoknak megfeleljek.

Mi a baj a reakcióimmal? Hogy nem ezt várod? Más ad majd mást. Én ezt adom. Pont ezt.

Figyelj! Van egy rossz hírem. Meghalsz. Kivéve persze, ha te vagy a hegylakó. Sőt, én is meghalok. Van egy óránk, vagy negyven évünk, de a végén kinyúlunk. Ez a diagnózisom. Az időnk véges. Mármint ebben az életben, de ne menjünk bele az újjászületésbe. Szóval mi a teendő?

A gyász öt fázisa:

Tagadás: Hülye vagy, nem haldoklom, megkérdezek mást is.

Düh: Mi a francról beszélsz? Mindjárt megütlek!

Alkudozás: Na jó, meghalok, de addig is lehetne, hogy ezt nem említjük többet?

Depresszió: Minden értelmetlen, eddig is az volt, ezután sem változik.

Elfogadás: Jöjjön, aminek jönnie kell!

Ha halálos beteg lennél, esetleg kapnád a kéretlen tanácsokat, hogy gondolj úgy a betegségedre, mint egy ajándékra, és lásd meg benne a lehetőséget. Valószínűleg addigra már lenne annyi józan eszed, hogy az ilyen embereket elküldenéd melegebb éghajlatra. Mese, hülyeség, haljon meg ő örömmel.

A másik okosság, hogy élj úgy, mintha az a napod lenne az utolsó. Ugyancsak kukába való, hiszen a teljes anyagi csőd és a morális lezüllés nem igazán a megoldás részei.

Elmondom az én megoldásomat. De ez csak az enyém, másolni nem ér.

Mivel meghalok, eldöntöttem, hogy megvalósítom az álmomat. Nem valamikor, mert ilyen nap nincs a naptárban. Hanem Ma.

Kicsit kutakodni kellett, mi is az, annyira régen álmodtam meg, hogy nem is emlékeztem rá. Valamikor a tinikor hajnalán, tisztán láttam magam, mit szeretnék, hogyan szeretném. Ezt a képet poroltam le, akasztottam ki a falra újra. Hogy milyennek álmodtam meg magamat. És tudod mit? Érdemes volt a fáradozásért. Mert totálisan elfelejtettem azt a szabadságot, és örömet, és nyugalmat, amit akkor éreztem belül, és amit akkor konzerválni akartam magamnak. Mert az volt az álmom tini koromban, hogy az az érzés megmaradjon. Hogy érezzem jól magam a bőrömben, és az életemben. Hogy örömmel keljek fel, legyen energiám az alkotásra, hogy szeretet vegyen körül, inspiráljanak az emberek, érezzem az elfogadást, a kedvet a pillanatokban, a szabadságot a szívem körül.

Úristen! Milyen régen éreztem ezt! És most megint akarom. Engedem, hogy megtörténjen, és őszinte leszek magamhoz. Nincs időm arra, hogy szarul érezzem magam. Nincs időm várni, nem, mert meghalok. Nincs mire várni. És nem haldoklással fogom tölteni az időmet, hanem élettel. Miért is döntenék úgy, hogy elveszítem az inspirációmat? A kedvemet? A lelkesedésemet? Miért is döntenék úgy, hogy ha valami nem megy, akkor is folytatom? Miért is nem tárhatom ki a szívemet, és lehetek őszinte magamhoz? Miért is nem hallgathatok a szívemre? Miért is kéne lelkiismeret furdalásomnak lenni azért, mert elegem van a gondolkodásból?

Dualista világban élünk. Amennyi ellenérv van valamire, annyi létezik mellette is. Ha csak mérlegelsz, sosem hozod meg a döntést. Én legalábbis így vagyok ezzel. Ez biztos, mert volt, hogy évekig törtem valamin a fejem, és utána tudod, hogy döntöttem? Ahogy az első pillanatban éreztem az adott dologgal kapcsolatban.

Mert mondok valamit, a szíved nem visz félre. Amit érzel, azt pontosan azért érzed, mert a lelked így kommunikál veled a fejlődésedért. Sosem bánhatod meg, ha az érzéseidre hallgatsz. Ha nem is azonnal, de akár évek kontextusában is, egyszer csak kirajzolódnak a körvonalak a homályból, és megérted, miért volt szükség valamire.

Az élet nem nehéz. Az élet nem bonyolult. Az élet egyszerű. Rohadt, sokkoló mód egyszerű.

Mi bonyolítjuk.

Az igazság, hogy túl kényelmesek vagyunk, és parázunk azon, hogy megmaradjon a kényelmünk. Tök egyszerű, mert bármit teszel felnősz, dolgozni fogsz, szomszédokat gyűjtesz és barátokat, nyaralsz, számlákat fizetsz be, gyereket nevelsz, akármi. De ez csak a rutin. Nincs ebben semmi hatalmas. Semmi inspiráló. Ez a túlélés. De nem a valódi élet. És itt a bibi, amikor elfelejted, hogy milyen vágyaid vannak. Amitől égsz, lobogsz belül.

Na, ezt kell megtalálni. És ha túl vagy a gyász öt fázisán, akkor elkezdhetsz élni. Az álmaink nem a távolban vannak, hanem bennünk. Legalábbis bennem ott van. Úgyhogy minden nap eszembe juttatom, hogy haldoklom, és nincs időm. Elkezdek élni, mert ha nem üldözöm az álmomat, már halott vagyok.

Nem vagyok naiv. Nem kérek elnézést azért, mert boldog akarok lenni. A nehéz, és a súlytalan pillanatokban is. A boldogság nem problémakerülés, és nem könnyű. A boldogság állapot, amivel születtünk. A boldogtalanság pedig a mi művünk. Én legalábbis rohadt sokat fáradoztam azon, hogy boldogtalan legyek. Hazudtam, betörtem, megalkudtam, féltem. De ennek vége. Örülök magamnak, annak, amilyen vagyok, és hálás vagyok, és élek. Eldöntöttem.

Neked csörgött már az ébresztőórád?

- Szia! Holnap szánnál rám öt percet? Összegömbölyödnék az öledben egy kicsit. Csendben lennék, megígérem. És hamar mennék.

- Figyelj! Őszintén megmondom, hogy nem tudom, mi ez most. Szeretlek, ez nem kérdés. Nem tudok nélküled élni. De veled sem. Szívesen találkozom, de tudnod kell, érzelmi paralízisben szenvedek. Ne várj tőlem semmit. Ennél egyszerűbben nem fogalmazhatok. Éppen a közepén vagyok az érzelmi feldolgozásnak.

- A közepén?

- Na ne játsszuk ezt, jó? Akkor úgy mondom, hogy benne vagyok. És nem ígérhetek semmit.

- Nem akartam tőled semmit. Vagy úgy mondom, ezzel nem akartam semmit. Csak gömbölyödni. Tudod, kicsit biztonságban lenni. Aztán jól jött volna egy szimpla délután is. Nincsenek terveim. Csak úgy sétálnánk, ok nélkül, indok nélkül. Felveszem a szép ruhám, pár emlék, én sem tudom, hogyan. Csak reméltem, hogy eljössz. Majd újra mosolygok, kicsit játszunk, forgok körbe, te meg nézel. Na, mit szólsz? Keressük együtt?

- Mit?

- Magunkat. Ahogy akkor voltunk. Aztán hunyorítunk a napba, szagoljuk a levegőt, megfogunk egy rügyet, és hallgatjuk a madarakat. Nem nagy ügy.

- Nekem az. Teljesen felkavartál. Nem megy. Nem húzhatsz elő, ha úgy gondolod.

- Tökéletesen igazad van.

- Holnap elmegyek egy buliba.

- Szórakozz jól! Szia!

• Szia!

•  

Az eső esett. Ült a konyhában, és totálisan nyugodt volt. Élvezte a semmittevést. Annak ellenére, hogy rengeteg munkája lett volna. De ez egyáltalán nem érdekelte.
Szemügyre vette a konyhapadlót, aminek járt volna egy felmosás. Na és…
Kacsintott a póknak a virág mellett. Már megint a fél sarok tele volt a hálójával, de hát szegény olyan szorgalmas. Nem nyomta össze, és nem is tette ki. Hideg van, amúgy pedig, szerencsét hoz.
Aztán odamosolygott a mosogatóra. Pöttyös bögre integetett felé, egy lábas tetején egyensúlyozott épp, és nem esett le.
Az árulkodó ujjlenyomatok csendben lapítottak a mikró ajtaján, látszott rajtuk, hogy kerülik a feltűnést. Maradni akartak még egy kicsit. Nyugi, semmi pánik, ma nem takarítok. – csitította a közönséget, és nézte tovább az ablakon leguruló cseppeket. Nem bánta a szürkeséget, a borút és a hideget. A locspocs, meg a sár ugyan bekopogott az ajtón, leugrottak a cipőkről, és végigjárták az előszobát, de végül is ez a dolguk. Most biztos nem haragszik rájuk.
Elhatározta, hogy a mai semmittevés csúcsa az lesz, hogy a lábát sem teszi ki. Sőt, holnap se! Ha már semmittevés… Kit érdekel a sok tennivaló?
Az ügyek, konkrétan az összes, meg fogják be a szájukat. Egyáltalán nem foglalkozik ma velük. Akkor se, ha összedől a világ. Úgyse fog. Mindig ezzel fenyegetőzik, hogy majd jól összedől. De eddig nem váltotta be az ígéreteit.
Annyi energiát fektet a mai napba, határozta el, hogy készít egy csésze forró teát. A gondolatot tett követte, vizet forralt, kiválasztott egy illatos tasakot, amit belelógatott egy bögrébe, zutty rá a víz, aztán kevergette, citromot facsart, cukorral édesített, szagolgatott, ízlelt, és kortyolgatott. Aaaaaa, de jó. – gondolta elégedetten. Most nagyon jó. Nem kell mindig az őrület. –nyugtázta magában. Az eső esett. Ő pedig eszményien nyugodt volt. Annyira, hogy irigyelte magától a pillanatot.