Csalódó

Csalódni sok mindenben lehet, de minden csalódás gyökere önmagunkban keresendő.- mondom én. Azért tudok - most próbára tettem - ilyen veretes, emlékkönyvbe illő dolgot is alkotni. Szerintem ez most sikerült, de szóljatok, ha kell még csiszolni. Egy ismerős mesélte, hogy a barátja, /férfiről van szó/ csak azért olvasott el két Coelho kötetet, hogy idézni tudjon belőle a nőknek és azóta, hát radikális átalakuláson ment át a nemi élete. A bugyik csak úgy potyognak lefele. Ilyenkor, hogy a témát idézzem, kicsit csalódott vagyok, de most tényleg?! Ugye ez csak egy rossz vicc.

Azok, akik sokszor csalódnak az emberekben, megkeményítik a szívüket, és elhatározzák, soha többé semmit nem várnak a többiektől, hogy ne kelljen újra csalódniuk. - mondja valaki más.

Mi lehet undorítóbb annál, mint becsapni valakit, aki olyannyira megbízik benned, hogy még csak nem is kérdez semmit? - mondja egy francia író, szerintem ez is jó. Ez tényleg elég pocsék.

Ilyen, meg ehhez hasonló, dolgokat lehet mesélgetni erről az alap emberi érzésről, ami nem kifejezetten a kellemesek közül való. De, ha magunkba tekintünk, akkor megérthetjük, hogy a csalódásért nem okolhatunk senkit és semmit, magunkon kívül. Mi teremtettünk olyan helyzetet és olyan szituációt, amely lehetővé tette, hogy ne a várakozásunknak megfelelően alakuljanak a dolgok. Mert mi a várakozás? Nem más, mint egy ábránd, egy elképzelés arról, hogy a dolgok úgy vannak, és úgy alakulnak, olyanok lesznek, ahogy mi elképzeljük. Egy illúzió arról, hogy az emberek, majd úgy viselkednek, és azt tesznek, ahogy azt mi elterveztük.

Megismerkedünk egy emberrel, keletkezik egy benyomás róla, elkezdünk gondolkodni róla, teszünk hozzá, elveszünk és kialakítunk egy képet. Van némi esélye annak, hogy ebből csalódás lesz, azért ezt látni kell. Ezt a képet a saját kedvünk szerint alakítottuk és lehet, hogy az a másik nem is sejti miféle extra klip alakult ki róla, ő csak adja magát. Ha eléggé rugalmasak vagyunk, akkor szép lassan alakítgatjuk ezt a képet, és valahol összeér a történet. Ha nem akkor jön az, amiről el is neveztem ezt az írást, mármint hogy csalódunk, az illető emberben...holott, ugye csak nem fedte le pontosan azt, amit mi elképzeltünk róla. Akkor hát? Ki a lúzer a dologban?

A dolgok annyira sokfélék, az emberek annyira kiszámíthatatlanok, hogy mindezek együttes összjátékának a kimenetelét nem lehet kiszámítani, legalábbis nem az egyszerű hétköznapokban. Egyesek erre azt mondják, hogy nem kell semmit elvárni az élettől és akkor majd megmenekülünk a csalódásoktól...

Mondhatnám, hogy most keservesen csalódtam egy férfiban, innen az apropója az egész írásnak, de ha ezt mondanám, akkor önmagamat csapnám be, nem a férfiban csalódtam, én nem jól ítéltem meg a dolgokat, egyszerűen benéztem, megettem, elhittem, hogy majd úgy lesz, ahogy én szeretném, ahogy elképzeltem. Ennyi az egész, ez a csalódás kémiája. Van, hogy összejön, vagy szinte minden úgy lesz ahogy az ember megálmodja, és akkor boldogan elterül, ugrándozik a lelke, és úgy érzi, hogy sikerült, pedig csak ugyanaz a képlet játszódott le, de a véletlen pozitív kimenetelt rendelt hozzá.

Lehet utána, rettenetesen dühösnek lenni már mint a negatív végződésnél, a csalódásnál, lehet azon gondolkodni, hogy mit kellett volna másként csinálni, de jószerével felesleges. Egyszerűen nem sikerült, elszabtuk. Az ember kiböjtöli magából a fájdalmat, amit a "csalódás" okozott, egy tüskével többet hord, egy kicsit megint vastagabb lett a páncél és ennyi.

Megint mások azzal hozakodnak elő, hogy nem szabad semmit elvárni, semmit remélni és akkor biztos nem fogunk csalódni! No de mi értelme van az efféle életnek, hogy nincs álom, nincs remény, csak a menetelés, egyik lábam a másik elé, nem nézek, se jobbra se balra, hogy megóvjam magam? Úgysem lehet magunkat mindentől megóvni, vagy ha igen, ha erre játszunk, akkor nem csak a fájdalomtól és a csalódástól óvjuk meg magunkat, hanem minden mástól is. Az erős vastag faltól a nevetést sem hallani ugye? Megint mások azt mondják fogadj el mindent mosolyogva, úgy, ahogy van, és megint csak megóvod magad a csalódástól. Nem hiszek ezekben sem, az emberek elég romlottak ahhoz, hogy ezt csúnyán kihasználják. Egyszerűen csalódni tudni kell!

Csalódás? Azt is megkérdezhetném, hogy miért jó csalódást okozni? Tudván tudni, hogy szembe megyünk azzal, amit a másik gondol, elvár, akar? De mégis folytatjuk és tesszük a dolgokat, vetítünk ezerrel és áttaposunk mindenen? Úgy érezzük, hogy csak így tudjuk saját magunkat eladni? A saját csalódásainkat elkerülni?

Aztán az milyen, ha mi okozunk csalódást? Na az is egy közepes buli, azért valljuk be. Elmentél a randira és látod, hogy a pali valami egész mást várt, ott ül szerencsétlenül veled szemben. Hát mit tegyél? Érzésed szerint azt adod, ami vagy, és az ismerkedés kezdetén is azt adtad, de valahol az ő ábrándja csúszott el valami playboy kiadvány irányába és nem hoztad azt a képet...ki tudja...

A csalódás akkor is fáj, rohadtul, filozofálhatok én itt a végtelenségig, nézhetem erről-arról, a végeredmény az, hogy vacak érzés, de nagyon. Van, vagy nincs, ha mi magunk is okozzuk a valóságban, akkor is nagyon fáj, embertelenül.