esik

Eső

Sötét éjszaka van. Gyönyörű idő. Szakad az eső, de a nyári hőség bennragadt valahol a föld és a felhők között.
A lány kilép az utcára a panelház védő falai közül.
Furcsa lány.
Ahogy lelép az utolsó lépcsőfokról, pöttyös gumicsizmája csattan egy pocsolyában. Térdig érő szoknyája rögtön combjaira simul ahogy eső éri, rövid pólója egyből átázik. Esernyőt nyit.
Magában dalolászva megy tovább, lassan sétál a zuhogó esőben.
Az utcára egy árva lélek sem tette ki a lábát, autó is alig-alig. Pedig milyen szép időnk van – gondolja a lány, és átszökken a lomtalanításból maradt szeméten. Ahogy befordul a merőleges utcára, hirtelen megtorpan.

Egy fiú áll az esőben.
Furcsa fiú.
Félhosszú hajából teljesen fejére és tarkójára simulva ömlik a víz. Ruhája teljesen átázott.
A lány közelebb ér, megáll a fiú előtt. Nézik egymást, szótlanul, a sötét beférkőzik közéjük. A lány lassan elrakja az ernyőjét. Úgyis csurom víz már mindene, nem számít. Elmosolyodik. Örül, hogy látja a fiút, örül, hogy miatta áll és vár, kinn az esőben, ki tudja mióta.
Elkezd nevetni, és a fiú kezei közé veti magát.
A fiú is mosolyog, boldog, hogy eljött, boldog, hogy láthatja a lányt.
Ölelik egymást, hosszan, ki tudja meddig. Nem számít az idő, az eső sem, már semmi nem számít, csak ez a pillanat maradjon mindig így… örökké.
A lány zokogni kezd. Az elmúlt hetek, hónapok, évek fájdalma, öröme, minden egyszerre szállja meg, beférkőzik minden egyes kis sejtbe, aztán letelepszik az agyban. A fiú most leveszi róla a kezét, az arcába néz. A lány még mindig zokog, de most elmosolyodik. Sírnak mind a hárman, ők ketten, és mintha még a természet is csak értük ontaná könnyeit, öntözi szakadatlanul a földet, a betont, a sötét házakat.

A fiú közelebb hajol a lány arcához, már csak centiméterek választják el arcukat egymástól. Végigsimít az arcán, kezét lassan lecsúsztatja a lány karján, és megpihen tenyerében. Ajka megérinti a lány arcát, lágyan siklik a puha, vizes száj felé. Megcsókolja, gyengéden.
Az idő elsuhan a fejük felett, halkan, észrevétlenül. Nem kell beszélniük, hogy megértsék egymást, kéz a kézben elindulnak.
Kulcs csörren, nyílik az ajtó. Az előszobában levetik magukról vizes cipőjüket. A fiú végig bámulja a lányt. Mintha nem tudna betelni vele, a szépségével. Gyönyörű tengerkék szemét vizes pillák keretezik, ajkán pont most készül lecsöppenni egy esőcsepp. Vizes haja hosszan a hátára simul. A lány visszanéz rá. Mosolyog.
Gyengéden átölelik egymást. Mélyen egymás szemébe néznek… és már mind a ketten tudják, ez az a pillanat, amire egész életükben vártak…