Felesleges szerelmek ládikája
Felesleges szerelmek ládikája
Születnek felesleges szerelmek? Igen, ahogy felhasználatlan találmányok, meg nem evett ebédek, és ki nem próbált játékok is. Megtervezett és elmaradt születésnapok, álomutazások és papírhajók, levegőben megdermedt, félbemaradt simogatások. Csomó pozitív energia, amely kitermeli magát, hogy aztán ott porladjon valami polcon, rejtett zugban, egy véka alatt. Félretéve, megszürkülve ugyanakkor érintetlenül. Van-e szomorúbb látvány az elhagyott játékoknál, a sutba dobott érzelmeknél, a fel sem vágott szülinapi tortán?
A felesleges szerelmek a világ legszürkébb és leglehangolóbb dolgai. Megszülettek egy ember lelkében, aki magából a legszebbet, legjobbat gyűjtötte össze becsomagolta, átkötötte és felajánlotta, de az nem kellett. A legtöbb a legértékesebb, amit adhat. A másik meg észre sem vette, vagy csak legyintett, keresztülnézett, nevetett egyet? Lehet ennél sötétebb és szomorúbb valami? Aligha, hasonló lehet, de ennél gyilkosabb dolgot nehéz elképzelni. Mi legyen akkor ezekkel a szerencsétlen gömböcskékkel, virágokkal, felhőkkel? Végül is fogalmam sincs milyen alakja lehet egy ilyen képződménynek, ahogy azt sem tudom megmondani miért születnek ezek az érzések, vagy hol? A fejben? És miért nem állnak le időben?
Ezért van szükség a felesleges szerelmek ládikájára, ez egy szép doboz lenne, méltó a feladathoz, feneketlen oldalakkal és sóhajbiztos zárral. Ebbe bele lehet tuszkolni ezt az érzést, bezárni a felejtés kulcsával és elvinni a felesleges szerelmek nagy központi raktárába. Igen mert ilyen is lenne, akkor már. Ebben akkor kicsit az is benne van, hogy alkalomadtán esetleg elő lehet venni.... ez a sebtapasz.
A szeretet kamaszkorban nyálas duma, az ivarérettek pedig összetévesztik a szexuális vonzalommal. Néhány szerelmi csalódás olykor elegendő ahhoz, hogy egyesek szingli életmódra rendezkedjenek be. Ahogy benő a fejünk lágya, rájövünk, a szeretetünk az egyetlen biztos pont az életünkben. Ha elmúlik, akkor nem is volt az, ahogy Pál apostol írja egy levelében.
„...A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gőgösködik,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, Nem örül a gonoszságnak,
De együtt örül az igazsággal. Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha el nem múlik... „
Nem is értem, hogy ez a szentember honnan tudta, mi az igaz szeretet (talán nem is volt annyira szent), mindenesetre ennél teljesebb megfogalmazással nem találkoztam.
Szeretni és szeretve lenni, két különböző dolog. Nem érdemes azon filózni, melyik a jobb. A szeretet csöppet sem garancia a viszont szeretetre, éppenséggel lehet a célszemély közömbös, utálatos, gyűlölködő… Aztán léteznek olyan szeretettnek mondott beteges érzelmek, amiktől mentsen isten. Az idő múlásával, ahogy fogynak körülöttünk a szeretett lények, úgy nő a szeretetéhségünk.
A szeretet nagy adomány, ugyanakkor sérülékennyé tesz. Mindenesetre már az elején tisztában kell lennünk vele, hogy e két fogalom – szeretet és fájdalom – összetartozó, akár élet és halál. Addig kell kiélvezni, amíg lehet, mert a vele járó rosszat nem lehet megúszni. A nyerőnek semmi dolga, a másik viszont hót ziher magányos lesz, beteges és emellett robotolhat a házon, hogy ne romokat hagyjon az utókorra.
A másik fél mottója:
„Az irántam érzett szerelem engem semmire nem kötelez.”
Alber Camus
Bizony.