hatalmas kincs

Elmúlt ez az ünnep is. Vagy nem ünnep? Nekem, nekünk 41 éve évforduló a 2.- az, így adta a sors akkoriban, és soha nem volt semmiféle rossz érzésem, mert igazából az elmúlásról, de az újról is szól. Tudom, sokan ilyenkor róják le azt, amit évközben vagy még a szeretteik életében valamilyen úton, módon elszalasztottak. Nálam nem a temetőbejárás sűrűsségén múlik a megemlékezés, sőtttttttttt, nem szeretek kijárni, mint ahogy a kórházba is nehezen járok. Egy szál virággal ugyan olyan érzelmeket tudok adni mintha egy kazalnyi csokorral, állítanék ki a temetőbe, vagy valamilyen megemlékezésre. Hiányoznak a szüleim, nagyon, és mindég megríkat a sírnál levés, még is úgy érzem, hogy igazat adnak, amikor ránk néznek, hogy kik lettünk. Az unokám felnőtt, tegnap néha ott hagytuk a családot és kettesben nézegettük a régi sírokat, feliratokat. Valami olyan nyugalom járt át, amit régen éreztem, bármikor nyugodtan itt tudom hagyni, érett és a korához képest jó meglátásai vannak az élet dolgairól. Szaladgáltak a gondolataink, mindenről tudtunk beszélni, a gyermekeimmel voltak ilyen sétáink. Tovább tanulás, egy neves kosárlabda akadémiára szeretnék elvinni, ő azonban azon van, hogy bár imádja a sportot, ám első a jövőépítés és közben jöhet a sport. Egy évig még marad, majd ha akkor kell, akkor megy, de addigra már rálátása lesz a középiskolai életre. Szörnyülködik, hogy sok vele egykorú iszik, cigizik és hajnalba mennek haza, van, aki már abortuszon is átesett. Mindég azt vallom, hogy ki lehet valamit próbálni, nem dől össze a világ, ám azt mondja, hogy van, aminek még nincs itt az ideje, és van, amire még próba szinten sem vágyik. Van egy fiú is a képben, sportoló és vagány és ugyan akkor félénk is. Na, ilyenkor gondolok a régi időkre, az udvarlásokra, a kéz a kézben sétálásokra, az első puszikra, csókra. Nem nagyon olvas lányregényeket, de nagyon rossz véleménye van a durrrrrrbelemindentazonnal dolgokról, neki/k/ bejön az udvarlás és a lassú lépésben haladás. Nem akarok senkit megbántani, de nagyon irigyek, az, ahogy beszélünk, és ahogy nevetünk és cinkoskodunk. Igazából még a feleségemnek sem beszélek ezekről a dumákról, haragszik is érte és ----- „NA, NYALJÁTOK KI EGYMÁS FENEKÉT AZ UNOKÁDDAL”! Különösebben nem hat meg a dolog, bízik bennem, bízunk egymásban, és ez hatalmas kincs, nálam nem fér bele a kibeszélés. Direktében sem adok tanácsot, neki kell mindenben dönteni és a saját elképzeléseit kell végig vinni. Ugye milyen fura dolog, megemlékezni mentünk ki és az élet dolgait beszéltük át, biztos vagyok benne, hogy a szeretteink is egyetértettek abban, hogy most nekik egy kicsit kevesebb idő jutott.