Hatvanéves kispapák

Az egyik bulvárlap a hatvanas évein túl járó hírességeket szólaltatott meg az apaságuk kapcsán, hogyan élik meg a gyermeknevelést.
Kicsit szkeptikus vagyok az olvasottakkal kapcsolatban, mert szép dolog a gyermeknevelés, de ilyen korban már kissé kockázatosnak is tartom. Van pár sablonos ellenérvem, de nem is ez, ami érdekes, sokkal inkább az a tény, hogy a riportokban néha az apák oldaláról nézve egy kis csúsztatást is felfedezni vélek. Fiatal vagy fiatalabb feleség, rettentő nagy önbizalom /ami nem baj/és hát, megfelelő, az átlagtól eltérő megélhetési lehetőségek teszik érdekessé az ilyen emberek életét. Néha csodálom őket, néha irigylem a lehetőségeiket, és néha kicsit sajnálattal vagyok irántuk. A sajnálattal kezdeném, mert ez a húzósabb dolog, hiszen nagyon megerőltető lehet a mindennapi elvárásoknak megfelelni, minden nap a toppon lenni, a kirakatban élni. Szerintem ez megerőltető lehet mindenki számára és nem is biztos, hogy örömöt okoz annak, aki megéli és átéli. Ebben a korban már a test fáradtabb, nem azokat a reakciókat közvetíti, mint mondjuk húsz vagy negyven évesen tette, ami normális esetben természetes, de a fent említett emberek esetében nem biztos, hogy az. Persze az ember elmondja, hogy a teste már korosodott, de a szíve és a lelke megmaradt fiatalon, ami teljes egészében csak vágyálom.
Magam is így vélekedek a koromról és mégis nap, mint nap szembesülök azzal, hogy nagyon is gyorsan eltávolodik tőlem a világ, Nem azért mert én nem szeretem követni a változásokat, csupán olyan gyors lett a világ, hogy ilyen korban nem nagyon lehet felvenni a versenyt a rohanó változásokkal. Naprakész szeretnék maradni, de néha már nem megy, pár hét vagy hónap kimaradását nagyon nehéz vagy teljesen lehetetlen behozni, és gondolom így vannak ezzel azok az emberek is, akik ily későn vállalkoznak az apa szerepre. Kicsit talmi érzéseket közvetítenek, mert az egyik oldalról sokan csodálják és irigylik őket, a másik oldalról nézve viszont kétségeket éreztetnek, hogy tényleg ők az igazi szülők, vagy esetleg mesterséges úton vállalták ezt a szerepet.
Vannak kivételek, akik biztosan képesek sok dologra, de ezek az emberek erősítik a szabályokat is, amikor egyedi esetük az élettől teljesen eltérő. Tudom, a fejlődés kitolja az ember életének határait hamarabb érnek a gyerekek és későbbre tolódik az öregedés. Az én gyermekkoromban még egy tizenéves lány és fiú még nagyon is gyerek volt, és egy ötvenes éveit taposó ember már idősnek számított, ami mára megváltozott. Ám a testünk szövetei, izmai és mindenféle "alkatrészei "nem biztos, hogy követni tudják a gyors változásokat, ami természetes dolog és érezteti is a test gazdájával a változást. Legyünk őszinték, a csajozás sem a régi már ilyenkor. Vágyunk a szépre és arra, hogy bizonyítsuk, mekkora macsók vagyunk, csak hát a ceruza hegye is kopik a sok írástól, a vágyaink pedig nem minden esetben találkoznak a teljesítményképességeinkkel. Ilyen korban előfordul egyszer-egyszer, majd egyre többször, hogy a testünk nem követi a vágyainkat. Ami nem a beletörődést jelenti, csak azt, hogy úgy kell elfogadni magunkat amilyenek lettünk, már nem olyan hevesen élünk és már nem olyan hevesen teljesülnek a vágyaink. Fiatal korában az ember se perc alatt felszaladt a hegyre, ma már, megfontoltan és szépen sétálva jut ugyan oda fel.
Ezért is vannak fenntartásaim az ilyen riportok olvasása közben. Lehet, hogy irigykedek? Esetleg csak tudatában vagyok a testem értékével és teljesítő képességével?
Mind a kettő igaz lehet, mégis azt mondom, nem vállalnám azokat a kihívásokat, amik ma egy gyerek felnevelésével járnak. Talán nem mondok valótlanságot, ha azt állítom, hogy az unokával /unokákkal/való foglalkozás is felér, esetleg még túl is tesz azzal az érzéssel, amiket azok az emberek vállalnak, akik idős korukban vállalkoznak az apaságra.