Kétség

Fárasztó már nekem rokonokhoz utazgatni, unom a vonatot, idegesít a lassúság, aztán amikor megérkezem, ott sem találom igazán a helyem. Beszélgetek, beszéltetek és hallgatok, ez a program. Tudom, vannak kötelezettségeim, a rokonaimmal kell törődni, ezek rendben vannak, végül is ez motivál, hogy mégis újból és újból megtegyem az utat, de bármennyire is rosszul hangzik, inkább tehernek érzem. Bánt is ez. Gondolom, az van a háttérben, hogy érzem én kevés ez, ezért dühös vagyok magamra.

Akkor hát ültünk a nappaliba, ahol gyerekként naponta át száguldoztunk, ahol hajdanán tévéztünk, és ahol fogadták a vendégeket. A falon anyujuk kézimunkái, ugyanaz a szekrény, mint tizenéves koromban, csak valahogy az egész szoba kisebbnek tűnik. Már nem annyira formális a helyiség, mint annak idején összenyitottak, meg alakítottak. Itt kávézgattunk, amikor a rokon kifakadt:

"Én nem építettem barátságokat és nem kerestem máshol időtöltést én csak a családomnak éltem, nektek adtam mindent és most mit kapok vissza? Sosem látlak benneteket, kerültök. Nem fogok panaszkodni, de azért szóvá teszem."

A rokonom elmúlt hetven éves, most mit mondjak neki? Ha így volt, akkor ezt elcseszted? Nyugodtan lehettek volna barátaid és programjaid?  Döbbenten néztem, hiszen én nem kértem efféle áldozatot, nem is gondoltam, hogy ezt ő így élte meg, és ha így volt, akkor ezt ő gondolta így, ő érezte így, most ezzel én mit kezdjek? Hogyan tudnám ezt meghálálni, viszonozni? Én személyesen nem is gondolom, hogy ez lenne a helyes, én építek barátságokat, de nem gondolnám, hogy ezzel elveszek bármit is a gyerekeimtől, rokonaimtól, persze ki tudja, mit kapok vissza hetven évesen. Lehet, ők majd éppen ezt róják fel?! Bár én most nem akartam felróni semmit, már régen nem akarok felróni neki semmit, megtette, amit tudott. Néztem a rokonomat, ahogy retteg a magánytól, a haláltól és az elmúlástól. Félelmetes és nagyon szomorú. Órákat ültem akkor vele, amennyit csak lehetett, remélem valamelyest feltöltöttem, nem tudom.

Visszafelé utazva, egy vonat kocsiban, ahol szívbemarkoló techno zene szólt, azon gondolkodtam mennyire kevés a jó szándék, hogy jót akarok, de ha ezt a jót én határozom meg, nem egyeztetek, nem kérdezek, mert talán nem is lehet, nem tudok mások fejével gondolkodni, illetve nem kapok visszajelzést és jót akarok, akkor abból mi lesz? Áldozat, keserűség, mártírság? Jó szándék, azt hiszem elég kevés, jó kiindulás, de még sok más is kell hozzá. A jó szándék még nem válasz, és nem magyarázat mindenre.Éjszaka olvastam egy remek összeállítást a horoszkópokról. Nem szeretem az ezoterikus dolgokat, de néha nagy szüksége van az ilyenekre az emberiségnek, mert gyakran elveszítjük a fonalat és nincs semmi kapaszkodó, csak a találgatás, ilyenkor rá kell menni a horoszkóp dolgokra és egy csapásra többféle választ kap az ember. Kiderül, hogy „másnap minden feszültsége megoldódik, és váratlan szerelem tör az életébe,” de ha ez nem tetszik, akkor egy másik szerint éppen beérik a munkája, bár kis feszültségek támadnak a gyerekeivel. Nos, nekem az egyik rettenetes csillagvizsgáló planetárium azt rendelte, hogy mindig rosszul választok ismerősöket és érzelmileg támogatásra szoruló rokonokat, hogy aztán kétségbeessek.

Tényleg kétségbeestem.