Lelki
Amikor a szív legmélyéről jövő szavakra azt mondják, üres szavak... A szív és a lélek sikítva holtan rogy össze... Az érzelmek tengere néha túlárad, talán csak a düh vezérelte a szavakat, mégis égő sebet ütött. Írnék, szólnék szép szavakat, rímbe szedném szerelmemet... de megállt. Megállt a szívem, megállt a kezem... Képtelen vagyok leírni vagy elmondani... Hiszen az is csak üres szó lenne... Tényleg az lenne? Azt hiszem igen. Még akkor is ha a szívem legmélyéről szeretek. Szavakkal ki lehet fejezni, vagy egy dallal vagy egy verssel, de csak a tetteink mutathatják meg kit szeretünk igazán. Én mégis szeretem kimondani, szépet írni, csakhogy jól essen egy kicsit a lelkének. Éreztessem vele. De ez mégis kevés. Megtorpantam, megálltam. Nem tudom hogyan tovább. Nem tudom magamba fojtani, ki kell mondanom és le kell írnom. De mégsem mondhatom, mégsem írhatom, mert semmit nem jelentene. Mert az üres szavak feleslegesek, és semmit sem jelentenek... Nem tudom hogyan tovább... de sajog és ég... Megállt a szív...
Szeretni és szeretve lenni... a két legnehezebb dolog a világon...
Ha a szeretetet eltaszítod magadtól, pusztán azért, mert cserébe viszontszeretni kéne... ne lepődj meg, ha egy nap, a szeretet, amit magadénak hiszel, már másé... mert ha a szív süket fülekre talál... egy idő után talál majd egy olyan fület, aki meghallja és megbecsüli, hogy azt a szeretetet a magáénak mondhatja, és nem érzi túl nagy áldozatnak a viszontszeretést...
Amikor elkészítesz egy festményt… de nem tetszik, amit látsz. Miért dobod ki a vásznat? Miért kezdesz újat? Lehet, hogy csak egy-két ecsetvonás kéne, és máris tökéletes lenne a műved.
Nem ezt akartad festeni… na de… mondd. Honnan tudod, hogy Picasso vagy Rembrandt összes képe olyan, ahogyan azt a festő eredetileg elképzelte? Lehetséges, hogy eredetileg teljesen más indult el a kezükből, mégis az lett a végeredmény. Nézd meg, világhírű festők.
De Csontváry sem biztos, hogy mindig azt kapta eredményül, amit látni akart. De nem hiszem, hogy a sok hónap munkáját kidobta, csak azért, mert nem tetszett neki és bele kezdett volna egy teljesen új, másik képbe. Szerintem néhány ecsetvonással megoldotta a dolgot. Ami nem tetszett neki, azt kijavította, a helyrehozhatatlant pedig úgy formálta, hogy a saját képe szerint mégiscsak jó legyen. Még akkor is, ha az eredeti elképzelése nem úgy volt.
Ne dobd ki a vásznadat… hátha használható még… Lehet, hogy a festék a rossz, de az is lehet, hogy csak rossz helyre húztad az ecsetvonást. Ha kidobod, kárba vész a munkád, a vászon pedig, mikor a szél felkapja és kirepíti az ablakodon, olyan, mintha mély sóhajjal köszönne el tőled. Ne hagyd… sose dobd el a vásznadat.
Csak egy bohóc...
Lehet, hogy csak egy bohóc vagyok. Nem mindenki szereti a bohócokat. Van, aki jót nevet, van, aki nem érti, van, aki megbotránkozik, de van pár ember, aki tudja, miért vagyok bohóc. Ők önmagamért szeretnek. A bohócnak remek fegyvere van, amellyel védheti magát. Utálhatod, falra mászhatsz tőle, kinevetheted. De soha nem lesz róla fogalmad, hogy ki is ő valójában.
A bohóc, azért bohóc, mert a mosolygó álarc alatt könnyes az arca, és nem tudja elviselni, ha másoknak is azt látja a szemében. Furcsának is mondtak már... Furcsa lennék? Miért? Mert nem úgy gondolkodom, mint bárki más, vagy azért, mert ezt nem titkolom el? Nem vagyok furcsa... Csak egy bohóc vagyok. Boldog vagyok attól, ha mást mosolyogni látok, mert tudom, hogy én okoztam. Az én életem nem boldog, és tudom, hogy másé sem az. De egy kis mosoly mindig egy kicsi napsugárt ad az ember szívébe. Annak is, aki kapja, annak is, aki adja.
Nem vagyok bolond, csak bohóc. Nekem is szükségem van szeretetre és szerelemre, amit viszonozni is tudok és merek is. Nem kell tőlem félni. De sose könyvelj el annak, amit látni vélsz belőlem. Kevés ember láthat belém, a piros orr marad
Buta bohóc
Se szép, se okos, se ügyes, se jó nem vagyok. Bohóc vagyok. Egy szomorú bohóc. Amióta egyszer azt mondták rám: furcsa vagyok, azóta folyamatosan ezen kattog az agyam. Tényleg furcsa lennék? Mondták már rám azt is, hogy különc vagyok, nem vagyok hétköznapi, egyedi vagyok, nehéz eset. Ezeken eltűnődve az jut eszembe: tényleg furcsa lehetek. Ez nem jó. Szeretnék én is egy kicsit átlagos lenni. De ha az lennék, akkor semmi sem maradna. Nekem csak a furcsaságom van. Furcsa gondolataim vannak, furcsa szokásaim, furcsa tetteim, furcsa szavaim, furcsa jellemem. Hát akkor mégis az lehetek. De mit tegyek? Nekem nincsen semmi másom.
Mindent elrontok. Ez egy tény. Senki sincs, aki tudna ezzel a helyzettel mit kezdeni, mert hol ilyen vagyok, hol olyan. Az egyik másodpercben repülök, szárnyalok, amitől megriadnak az emberek, aztán a következő másodpercben lesüllyedek a legmélyebb letargiába, amitől szintén megriadnak az emberek. A kettő között nincsen semmi sem. Nem vagyok köztes ember. Ez tény. Ez biztos. Ezt nem is tagadom. Próbáltam ezen változtatni, nem ment.
Én a végletek embere vagyok, és nincs ember, aki ezt el tudná fogadni. Régen még barátaim is voltak, ma már csak néhány van. De egy nő, aki mindezt el tudná viselni, úgy, hogy közben a szerelmét a magaménak tudhatom, olyan nem létezik. Túl sok furcsa gondolatom van, túl sok furcsa cselekedetem van. Bármilyen őrültségre képes vagyok, amivel senkinek sem ártok. Menjünk? Csináljuk? Menjünk! Csináljuk! Aztán eltűnök egy időre. Az emberek ezzel sem tudnak mit kezdeni. Nem is csodálom. Kell valaki, aki kihúz a kátyúból, ezt már megtanultam. Egyedül nekem nem megy. De arra is rá kellett jönnöm, hogy a földön nincs olyan ember, akinek annyi türelme lenne, hogy minden hóbortomat elviselje. Most ilyenkor mit csináljak?
Azt mondják nincs mindig szükség a szavakra, mert két ember, akik szeretik egymást, a nélkül is érthetik. Ez nincs így. Lehet, hogy tényleg nem kell kimondani mindent, mert csak bele nézel a szemébe, és ott van minden kérdésedre a válasz. És ha nincs ott? De még nem ismered eléggé ahhoz, hogy tudd, mit gondol? Akkor mi van? Kell. Kellenek a szavak is, de csak az igazak. Az igazság sokszor fájdalmas, de sokkal egyszerűbb, mint tévhitbe és álmokba ringatni magadat.
Furcsa vagy inkább rossz szokás az is, hogy mindig a rosszabbat feltételezem, ha nincs kimondott szó. Miért kell ilyen negatívnak lennem? De, rájövök: nem vagyok negatív. Csak annyi pofont kaptam már, és annyit csalódtam, hogy nem merek sem hinni, sem bízni. Márpedig akkor óriási baj van, ha ez sem megy. Az lenne? Tény. Kell valaki, aki újra megtanít hinni és bízni. Sokat vesztettem, többek között a hitemet és a bizalmamat is. Nem lehet mindent visszahozni egyedül. De kinek is van ehhez türelme és elég szerelme? Valószínűleg senkinek sem. Mert mire belém szeretne annyira, hogy ezzel törődjön, addigra már rég elveszítettem a szerelmét is, de még a barátságát is.
Mindent elrontok. Sok mindent nem értek, és mindig meg akarom érteni. Az emberek ezt nem szeretik. Ha baj van, mindenáron segíteni akarok, de ezt sem szeretik az emberek. Ha valakinek rossz kedve van, mindenáron megpróbálom egy kicsit felvidítani. De az emberek ezt sem szeretik. Ha teszek valamit, teljes bedobással teszem. Hirtelen vagyok, lelkes vagyok, és az emberek ezt nagyon nem szeretik. Nem tudnak vele mit kezdeni. Megértem. Tény.
Az idő során nagyon sokat változtam. Legalábbis sokkal nyugodtabb vagyok. Ez mégsem megy mindig. Ma már nem foglalkozom sem a világ dolgaival, sem a politikával, sem a tv műsorokkal, sem mással. Csak a szívem vezet. De bárki, bármit mond el nekem, szívesen meghallgatom, és ha tudok, akkor mondok rá valami értelmeset. De még ez is furcsa az embereknek. Mégis miért hallgatok meg mindenkit? Miért jó ez nekem? Hát… nem tudom. Egyszerűen szeretem azt látni, hogy az embereknek egy kicsit megkönnyebbül a lelkük attól, hogy elmondhatják valakinek. Fordítva már nincs így. Túl sok furcsa gondolatom van, amitől az emberek kiakadnak. Ha valaki meghallja, borzadva néz rám: te jó ég! Miért gondolsz ilyenekre ilyen idősen?
Riasztó lehet, elhiszem. Nagyon sokat gondolok a halálra. Amikor a legmélyebb ponton vagyok, mindig az jut eszembe: miért hagytak az orvosok életben, amikor nagyon padlón voltam? Már akkor is meghalhattam volna. Gyűlölöm érte az orvosokat. Nem bocsátom meg nekik sosem, hogy újraélesztettek sikeresen. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha ezt az egészet nem kellene végig csinálnom. És aztán végig gondolom. Én annyiszor meghalhattam volna már, hosszú életem folyamán, és mégis, még mindig itt vagyok. Miért? Miért kell én nekem ezzel kínlódni? Teljes mértékben felesleges. Sokszor vágyom arra esténként, hogy bárcsak ne kelnék fel reggel! Mégis mindig felkelek. És kezdődik újra az egész.
És amikor néha elönt a boldogság, valami pici kis örömtől. Úgy tudok örülni, ahogy egy kisgyermek az elveszett kedvenc játékmacijának. És az emberek ezt sem értik. Pedig ez csak azért van, mert annyi rosszat kaptam a sorstól, az élettől, az emberektől, hogy bármilyen apró dolgot képes vagyok megbecsülni. Nekem minden ilyen dolog, nagyon nagydolognak számít. Egyszerűen: szívember vagyok, és kész.
De nincs ember, aki ezt elfogadja. Előbb-utóbb teljesen egyedül maradok majd. Nem kellemes, amikor hatvannégy évesen azt mondják az emberre: „nyugger”. Nem jó érzés, de biztos így van, ezzel nem vitatkozom. Tényleg soha nem megyek sehova, a könyveimet bújom, zenét hallgatok, meg dolgozok. Aztán amikor a barátaim között vagyok, akkor ott még bohóckodom egy kicsit, hogy a társaim azt higgyék, minden a legnagyobb rendben van. Aztán kész. Ennyi a történet, nincs tovább. Ennyiből áll az életem. Néha megpróbálok kitörni ebből, de akkor megint elrontok valamit. És félbeszakad. És marad a mákgubó életem.
Néha azon imádkozom, hogy valaki fogadjon el! Mit meg nem tennék bárkiért, aki hajlandó engem szeretni és elfogadni olyannak, amilyen vagyok. És kell valaki, aki a rossz szokásaimat lecsitítja. Ha valaki rendbe hozná a lelkemet, talán elfogadhatóbb lennék a többi ember számára is. Valaki legyen velem türelmes! Valaki szeressen! Én mást tényleg nem akarok. Csak ennyit. Hogy legyen kiért élni. Talán egyszer felébredek a rossz álomból.