Marad egy kanállal

A vendég

Fogvacogtató hideg volt, az utcán alig járt ember, az idős asszony lassan csoszogva lépkedett a nagy hóban, fázott a keze, remegett a lába és szédelgett az éhségtől . A főutca felé haladva vette észre ,hogy a lépcsőház ajtaja nyitva van ,észrevétlenül suhant be az ajtón a meleget adó épületbe . Egy helyben toporgott és a kezeit próbálta a leheletével melengetni ,a gyomra azonban még mindég remegett ,nagyon éhes volt .Bár mit megevett volna csak meleget érezzen a gyomrában. . A lépcsőház magányában álldogálva étel illata csapta meg az idős asszony orrát, egy kis nyál képződött a szájába, akkor jött rá, hogy folyadékot is nagyon régen ivott. Jól esett volna egy kis forró mézédes tea, vagy csak egy pohár víz, csak, hogy oltsa a szomját és valamit érezzen a gyomrában. Közben az egyik lakás konyhájában már reggel óta a sparhelten nagy fazékban főtt a húsleves, egy nagyobb lábasban pedig a pörkölt rotyogott. A ház asszonya az asztalt készítette elő a vasárnapi ebédhez, a tányérok, kanalak csörgése kihallatszott a lépcsőházba is. Még öt perc és lehet ebédelni, a kenyér is az asztalra került, letakarva egy kis kaskában várva, hogy valaki vegyen belőle.  Csoszogás, valami kis halk mormogást hallott a lépcsőház felől beszűrődni, ránézett az asztalra, mindent rendben talált, és elindult, hogy megnézze, ki van a lépcsőházban. E közben, székek tologatása, gördülő kacagás és halk beszéd ütötte meg a lépcsőházban álldogáló asszony fülét. A fázó, didergő asszony szeme sarkában egy könnycsepp jelent meg. A lakásból kiszűrődő zajok hallatán eszébe jutott a saját családja, akik tőle messze, idegenben keresik a boldogulásukat. Az éhség a fáradtság egyre jobban kínozta, de a büszkesége még tartást parancsolt a testének.

 – Nem vagyok éhes!

- Nem vagyok fáradt! Mormolta magában, de tudta, hogy nem bírja sokáig. Felkapaszkodott a pár lépcsőfokon és már nyújtotta a kezét, hogy bekopogjon, amikor nagy lendülettel kinyílott a lakás ajtaja. A két asszony egymásra nézett, még köszönni is elfelejtettek, a házi asszony szemében rémület, a lépcsőházban álldogáló asszony szemében pedig a könyörgés látszott. A ház asszonya megkérdezte mit szeretne, mire az ajtóban álló azt felelte lesütött szemmel, hogy nagyon éhes. Nem lehetett tudni melyikük érezte magát kellemetlenebbül, a zavart feloldva a háziasszony beinvitálta a lakásba a didergő nőt, aki, az ajtótól pár lépésre megtorpant. Pár perc múlva a hóna alatt és a kezében három befőttes üveget szorongatva jelent meg a háziasszony. Az egyikben a leves, a többiben pedig a pörkölt és a köret. Egy papírzacskóban pár szelet kenyér lapult. A két asszony egymásra mosolygott, a vendégnek egy halk hálás mormogás hagyta el a száját.

-Köszönöm!

Hála sugárzott a picike asszony apró fekete szeméből.  Szinte somfordálva, lopva lépett ki a lépcsőház ajtaján, nem is emlékezett hogyan ért haza. Otthon le sem vetkőzött, állva, az üvegekből kanalazta ki a finom ételeket. A következő hét vasárnapján a háziasszony és családja már várta az idős asszonyt, az asztalra is egy terítékkel több került fel. Megtudták, hogy senkije sincs a vendégüknek, a gyerekei külföldön, a lakása üres és elhagyatott lett nélkülük. A gyerekei nem jönnek már, teljesen kint ragadtak, elfelejtkeztek róla.  Majd egy évig tartott az ismeretség. Vasárnaponként a háziasszony és családja az ajtót figyelve várták mikor kopog be az egyre jobban összetöpörödött öregasszony. Egyszer csak nem jött, hiába várták, de csak nem kopogtatott rájuk. A ház asszonya akkor már sejtette, hogy mit jelent a távolmaradás, egy könnycsepp gördült le az arcán, és a szedőkanállal merni kezdte a családja számára az ételt. Megsiratták a fekete kabátos vasárnapi vendéget, akit pedig valójában nem is ismertek. Azóta a vasárnap ebédnél mindég marad egy szedőkanállal a fazék alján, éppen annyi, amennyi egy vendégnek is elég.