Móni

Megkönnyebbülten szállt le a vonatról, végre itthon van, jó pár órára kiszabadulni a fővárosi forgatagból. Itt még a levegő is másabb, a városban szinte elhanyagolható a forgalom, nincs akkora benzingőz, mint a kétmilliós nagyvárosban. Orrába érzi a Tisza jellegzetes illatát, ugyanakkor szinte mellbe vágja a hatalmas üvegportálokkal tarkított állomás fülledt, ember szagú melege. Eszébe jutott a gyermekkorában oly sokat megcsodált régi állomás, mennyivel barátságosabb, ember közelibb volt az, mint ez a mostani csupa beton épület. Az állomás restijéből kiszűrődő étel illatok szinte csábították az utazót, hogy beüljön egy babgulyást, egy marhapörköltet enni, amíg meg nem érkezett a vonat. A belváros felé haladva megrohanták az emlékek, a régi városkép jutott eszébe, a kisutcákkal tarkított belváros, a sok családias hangulatú presszó, a napernyővel védett kerthelyiségek. Szerette azt a régi városképet, a mostani is szép, de a mostani szépségben nem érezhető a romantikus hangulat. Hol van már Tassi bácsi konflis kocsija, a sok újságos pavilon, a 33 –as, Tünde /Kádár/ cukrászda, ahová Colos kezét fogva csak átballagtak az úttesten, a Hangszer bolt, melynek a kirakatában gyönyörű hangszerek sorakoztak? Nosztalgiázva gondolt a régi Csarnokokra, ahol mindég volt valami látnivaló, főleg ha piacnap volt, amikor is kitelepült a sok régiséget kínáló handlés. A mostani belváros is szép, de hiányzik a meghitt hangulat, aki végig megy, az állomástól a Tisza hídig alig talál látnivalót. Eltűntek a hangulatos kirakatok, vannak helyettük a nagyáruházak hatalmas parkolói. A régi szülői házhoz érve eszébe jutott a gyerekkora, ahogy a környéken lakó fiúk a ház előtti placcon vívták a fejelő bajnokságot. Szinte várta, hogy megjelenjen Imre bácsi a hangszer bolt vezetője és kitegye az ajtó két oldalára hangszórókat, melyeken mindég a legújabb lemezek dalait lehetett hallani. Orrában érzete a régi Orvosi Műszerek boltjából áradó jellegzetes illatot, de gyorsan elillant a nosztalgikus hangulat, mikor meglátta az üresen tátongó üzlethelyiséget. Nemrégen még könyveket árultak benne, mostanában már szinte alig volt, aki könyvet vett, így nem érte meg nyitva tartani. A lépcsőházba lépve megrohanták az emlékek, eszébe jutott milyen családias légkőrben éltek az itt lakók. Szinte a nyelve hegyén érezte Rózsika néni mazsolás kalácsának, és a / Bali Etuskám,/ nagymamája főztjének ízét. Mosolyogva nézett a földszinti lakásajtóra, eszébe jutott amikor „világgá „ment. Szokásukhoz híven összezördültek a mamájával és kijelentette, hogy – akkor most ő világgá megy. Kapott egy batyut a hátára és ki engedték a lakás ajtón, mehetett Isten hírével. Büszkén ballagott le a földszinten lakó Rózsika nénikéhez, ahol bejelentette, hogy ő ezek után már ott fog lakni.  Persze este a saját ágyában aludt otthon és már azt sem tudta senki, hogy miért is volt a világgá menetel. Az első emeleten lakó Szabó néni úgy maradt meg az emlékezetében, mint aki nem tudott egy percig sem csendben maradni, aki leállt vele beszélgetni, annak legalább egy félórás eszmecserére kellett felkészülni. Néha ijedten ugrott hátra, amikor a mellettük lévő lakásban lakó Balogh bácsi trombitájának a hangját meghallotta, olyan hangosan szólt a hangszer, hogy még a verebek is elköltöztek a ház előtti fákról.  Annál már csak a házban és a környékén lakó fiúkból verbuválódott a pincében gyakoroló „zenekar „csörömpölése volt a fülének bántóbb. Colos és társai, köztük a saját bátyja is olyan sztároknak képzelték magukat, mint amilyenek az Imre bácsi hangszerboltja polcain sorakozó lemezek szereplői voltak. Szép emlékei voltak azokból az időkből, szép és gondtalan gyermekkora volt, jó szívvel emlékszik a lépcsőházban lakókra.  Mikor belépett a lakásuk ajtaján az édesanyja hangja zökkentette vissza a mai valóságba.

- Isten éltessen kislányom, boldog születésnapot!

Na, igen. Ötven éves lettem, szinte észre sem vettem.