nyi

-mint mindig, így most is- a Kedvesnek van igaza.

Aztán vissza a nyugalom szigetéhez. Amely ettől kezdve inkább csak az Ő nyugalma, az enyém a szőnyeg alá söpörve, összetörten már meg sem található. És szisztematikus alapossággal és következetességgel sorolja a ránk váró feladatokat, melyeknek már az elején elalélok.

"Figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok?"- ráz fel mélaságomból a jótékony figyelmeztetés.
Igen, igen!- hadarom gyorsan és valóban figyelni kezdek az elkövetkezőkre.
Most papír és ceruza kerül elő, számológép és kitapinthatóan izgalmas percek.
Az izgalomnak kétféle előjele van. Mint a matézisban a számoknak! Pozitív és negatív!
A leírtak és sejthetők után aligha van szükség arra, hogy elmondjam, a kettő közül melyik jön hozzám vendégségbe és melyik inspirálja a Kedvest.

Mármost Roald Amundsaen, Robert Falcon Scott kapitány és a magyar Himalája expedíció együttesen nem végzett olyan alapos tervezést sarkköri és tibeti útjaik előtt, mint amibe a Kedves belefog. 
Időszámvetés, pénzügyi számítások, a feladatok elosztása van napirenden.
Én a rám váró feladatok súlyának képzeletbéli tengerén ringatózom, reménykedem egy aljasan megbújó jéghegyben, amely léket üt hajómon és elsüllyedhetek ebben a végtelennek tűnő tengerben.

Ám másnap megkezdődnek a teendők.
Nincs a városnak olyan tapétaboltja, ahol, órákat ne álldogálnánk ízlésünknek és pénztárcánknak megfelelő falvédő kiválasztása ürügyén és érdekében.
Mosolyprotézisem egy pillanatra sem hullik le rólam, a Kedves minduntalan a véleményemet kéri, én sűrűn bólogatok, helyeslek, miközben a remény virágai bimbóznak ki bennem, hátha megtaláljuk az igazit és akkor mehetünk haza.
Eközben összefutnak a szemem előtt a formák, a színek, a Kedves költői kérdése riaszt fel:

"Ez a szín jó lesz,ugye?"
De nekem a halványkék és pasztell zöld között már nincs különbség, tán már a Miatyánkot se tudnám hibátlanul végig mondani. Hacsak jutalmul hátat nem fordíthatnék az egész cirkusznak.
De az igazit csak nem találjuk!
Mert olyan nincs!
Sebaj!
Alszunk egyet és holnap újra kezdjük.
Így is történik!
Újabb Canossa-járás, mosolyprotézis, bólogatás, előre!
Hazaviszünk két próbatekercs tapétát, otthon kiterítjük, megnézzük jól fog-e mutatni, aztán vissza a boltba.
Ígéretet teszünk, hogy holnap visszajövünk.
Este véget nem érő latolgatás, jó lesz-e valójában, amit kinéztünk, nem kéne-e még egyszer végigvizsgálnunk az egész bolti repertoárt.

Nyugtatom (persze inkább magam), hogy szükségtelen, ez meg fog felelni minden követelménynek.
Megvesszük a tapétát!
Este jönnek a gyerekek, büszkén mutatja nekik a mázsányi pakkot. Én kiszállok a buliból, ők meg csak hadd beszélgessenek egymással.
Egyszer csak megüti a fülemet egy mondat: „Igazad van!- ezt, mondja-valóban nem illik ide ez a szín!”(Ezt válogattuk négy napon át!)
Nincs gáz!
Telefon, felhívjuk a boltot, kicserélik-e, ha holnap visszavisszük.
Persze- mondják.
S másnap már indulunk is.
És majdnem minden kezdődik elölről.

És még csak a tapétánál tartunk. Mert -ugye emlékeznek rá?- parkettázásról is szó volt. Szerencsém, hogy parkettabolt már korán sincs annyi, mint tapétabolt. Vagy csak azt hiszem.
Lassan mindegyiken végigvonszolódom, a választás módja és koreográfiája ugyanaz, mint a tapéta esetében volt.

Most már „csak” a kiegészítő vásárlások vannak hátra, mint képakasztó, horgok, küszöblécborító lemezek, csavarok, kütyük és egyéb szükségtelenségek bevásárlása.

Aztán miénk a Kánaán!

Miközben ezeket a sorokat kopogtatom, még előtte vagyunk a valóságos munkának.
Holnap jön a festő-mázoló-tapétázó, a hét végén a parkettás!

Hogy az ördög mikor jön, hogy elvigye az egészet, az egyelőre titok!