Rekviem egy fáért
Gondos kezek készítették el a helyet ahová kiültették, a kis fa délcegen, büszkén állt a napsütésben és szinte szürcsölte a gyökereit áztató hűs folyó vizet. A ruházata még alig csak sarjadzott, a rügyecskéi szinte észrevétlenül pattantak ki a víz és a napsütés hatására. Halovány zöld levelecskék alig bújtak elő, máris nevetve fordultak a magasan járó nap felé, hírül adva, hogy a kis fácska életre kelt. Egy hónapig minden nap víz áztatta a kis fa tövét, hogy a zsenge gyökerek ki tudjanak fejlődni és erősen meg tudjanak kapaszkodni a föld mélyén. Örömmel vette amikor nap simogató sugarait felé fordultak, levelei a víz és a meleg hatására minden nap növekedtek és színesebbek lettek. Pár héttel a kiültetése után már egy nagy próbatételnek is meg kellett felelnie, kora reggel a szél kezdte cibálni a ruhácskáját. A gyenge törzsét, és az ágait tépte a viharos erejű szél, néha a földig kellett hajolnia, hogy el ne törjön de kibírta a próbatételt. Este felé már megkönnyebbülve állt a helyén, a szél ereje alább hagyott, most inkább csak simogatásnak tűnt a fuvallat ami elérte. Másnap kora reggel vendégek is jöttek hozzá, egy idős néni az unokájával és egy kiskutyával eljőve csodálkozott a kis fára, ők még nem látták itt a környéken. Nagyon sok évig kísérte figyelemmel a kislány felcseperedését, egy alkalommal már nem a nagymama kíséretében jött a lányka, egy délceg fiatal ember kísértében állt meg a fa előtt. A kis fa is felcseperedett, tavasszal virágba borulva, nyáron lombos ágakkal várta a hozzá kilátogatókat. Sokan keresték a hűsölést a lombkoronája alatt, néha az eső elöl is a fa ágai alatt kerestek menedéket, ő azonban nem örült ennek, félt, hogy egy esetleges villámlásnál kárt tesz a menedéket keresőben. Ilyenkor kicsit megrázta magát és jó nagy adag vízzuhataggal próbálta elkergetni a tőle védelmet váró embert. Egyre telt az idő, minden évben idősebb és idősebb lett, az idő múlásával nagyobb lombkoronát tudhatott magáénak, és erősebbnek érezte magát. Már nem félt a viharos széltől, kellően megerősödött a törzse, csak azt fájlalta, hogy néha elveszített egy, egy ágacskát, főleg azokat amik még nem tudtak megerősödni és nem tudtak ellen állni a szelek erejének. Nem bánkódott a téli napokon sem, szerette az ágakon megülő hópihéket, mert tudta, hogy pár hónap és ismét virágba borulva fog a parton pompázni. Szerette a tavaszi áradást, ilyenkor jókat fürdött a kiáradt folyó vizében, szerette amikor a halacskák a víz alatt hozzá dörzsölődtek. Egy kora nyári napon ismerősre lett figyelmes, a régen látott kislány látogatta meg, de most már édesanyaként, a kisgyermekével kerestek árnyékot és hűsölést a fa lomjai alatt. Örült az ismerősöknek, ám mostanában sok idegen is megfordult a környéken, építkeztek, egy gyaloghidat építettek a közelben. Nem szerette az ágaira rátapadó port és azt, hogy néha sérüléseket okoztak a törzsén, sőt, sok faágat le is vágtak róla, ami nagyon tudott fájni. Az építkezés után csak sok hét múlva kezdtek begyógyulni a sebei, de kibírta azt a megpróbáltatást is. Minden évszak közül az ősz volt a kedvence, ilyenkor csinosan fel tudott öltözni, szinte naponta más és más színű ruhát vehetett magára, millió színben tudott az emberek előtt mutatkozni. Múltak a hetek és hónapok, mozgalmasan teltek az évtizedek amikor, egy reggelre hatalmas gombák nőttek a fa tövében, nem tudta mire vélni a hívatlan vendégek jöttét. Érezte, hogy megbetegedett, fájt mindene, az ágai kezdtek elszáradni és már a vastagabb ágak hónaljaiban is megtelepedtek a betegséget hozó és okozó gombák. Reggelente arra ébredt, hogy a törzsén a kéreg kezd elválni, a közvetlen környezete is tele lett a levált kérgekkel, már nagyon sok helyen kilátszott a csupaszon maradt törzse. Egyre többen álltak meg előtte, sajnálattal vették tudomásul, hogy a valaha délcegen álló fa mostanra nagyon beteg lett, és egyre csupaszabb törzzsel láthatják. Az ágai üregesek lettek, elfeketedtek, és egymás után váltak el a törzsétől. A gyökerei már nem tudtak kellő mennyiségű vizet felvenni, nem tudott regenerálódni, érezte, hogy az elkövetkező évet már nem fogja meglátni. Nem fog tavasszal gyönyörűségesen virágba borulni, nyáron nem lesz lombkoronája, ami hűsölést nyújt a hozzá látogatónak. Ősszel nem tud a sokszínű ruháiba felöltözni, télen nem tud majd az ágain megpihenő hópelyheknek biztonságos menedéket nyújtani. Fájdalmasan adta át magát az elmúlásnak, remélve, hogy emlékét az emberek sokáig megőrzik.
Rekviem egy fáért
Nagyon szép fa volt valaha, élt közel negyven évet.
Rágta az idő vasfoga, nem kímélte az élet.
Kerülete nagyobb annál, mit két ember karja körbezár.
Erősnek látszott, évgyűrűit elolvasva, átélt néhány árvizet, és hóvihart.
Ám, nehéz sora lett, kérgébe mart a gomba – kór, nagyon szenvedett,...és lassan megbetegedett...épp úgy, mint az emberek.