sex

A SZEX

 

"Nem illik emlegetni,
de attól még nagyon kellemes!"
(Frederico Garcia Lorca)

A médiák erkölcseit -meg sem merem kérdezni: van ilyen?- árgus szemekkel figyelő és azokat őrző testületek kiengeszteléseként elöljáróban leszögezem, hogy írásomat nagykorúak csak 16 éven aluliak társaságában olvashatják, elsősorban azért, hogy ha a nagykorú netán nem értené, miről is van szó tulajdonképpen, legyen kitől eligazítást, felvilágosítást kérnie.

Félre kéne tennem a tréfát, hiszen annak örve alatt lelkizhetnék egy jót, ám vigyáznom kell az ilyen magamfajta szögre akasztott hímnek, nehogy a „savanyú a szőlő”, vagy a „vizet prédikál és bort iszik” szlogen igazsága ráhúzható legyen.

Ezért felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy csillapíthatatlan nosztalgia-éhségem és az annak árnyékában meghúzódó emlékek nyomán támadt bizsergető érzések mellett helyet kért mondandómban az a természetes irigység, amelyet a jelen korban kialakult és a kodifikálttá vált szokások és lehetőségek iránt érzek. A magam korabeliek tudják miről beszélek, a fiatalabbak meg majd rájönnek valamikor.

Nos ma, amikor reflektorfényben villogtatva szabad a gyönyör, fel-feltüzesedő vágyak leplezetlen szemérmetlenségei kísérhetők a képernyőn, prűd is lenne elavult erkölcsökre hivatkozni, disszertálni egy világról, felidézni egy kort, amelyben a nemiségnek olyan misztikus fogalma volt, amely izgalmassá, titokzatossá, éppen ezért egekbe emelővé tette a szexust. Már nincs sikamlósság, nincs édes, egyben együgyű kétértelműség, nyílt és leplezetlen gyönyör van csupán. Ezt hirdetik az OKI-k, az Országos Közgyönyörképző Iskolák, melyeket a média minden szférájában fellelhetni, de amelyek észrevétlen letörölték az érzékiségről azt a bájt, amely nélkül az már korántsem az, aminek szánva van.

Annak idején páter Tóth Tihamér szerzetes apát „Tiszta férfiúság” című könyvében riasztó intelmek tanítottak (volna) megtartani erkölcsünket, tisztaságunkat Amikor a ma mindennapossá váló „oktatás” fő témája a kelégülés és kielégítés mechanizált és motorizált formáira vasló figyelemfelkeltés, eszembe jut, hogy bennünket, akkori fiatalokat az apát gerincbetegségekkel, magtalansággal és majdan Isten előtt számot adandó, könyörtelen ítéletet kiváltó következményekkel fenyegetett. Holott mindaz mindennapi életünk szükséges velejárója volt csupán (miként az ma is!), mint a boldogságkeresés egyik, éppen abban a korban nélkülözhetetlen kelléke.

Hogy mindez vulgarizálódott, magunk édes-kevéssé vagyunk érte felelősségre vonhatók, hacsak el nem ismerjük, hogy a társadalmi szokások, aberrációk és hamisan szent tanok egyaránt csak úgy nőhetnek ki a mindennapokból, ha azokat egyének -tehát mi magunk- is gyakorolják, elfogadják, viselik, teszik.

Innen már csak egy lépés volna számon kérni a felelősséget azoktól, akik üzletté nyomorították a szexust, nem a maga testi mivoltában (is, mint a legősibbnek tartott és mondott mesterséget), de a szellemi értékek hétköznaposításában elkövetett cselekedeteik miatt.

Azt hiszem elég volt az „öblögetésből”, ideje a lovak közé csapni!

Első, a testiséggel kapcsolatos élményem Jutkához kötődik. Jutkával topogós, hátulgombolós gyermekkorunktól felnőtt kamaszkorunkig együtt nőttünk fel. Ha azt mondom sülve-főve együtt voltunk, mint két testvér, csak megközelítem az igazságot. Alig múlhattunk öt-hatévesek, amikor először kértem meg Jutka kezét és megígértem neki, ha felnövök, őt fogom feleségül venni. (Ez az ígéret egyszersmind életem első hűtlenkedése is volt, hiszen mindaddig ugyanezt Édesanyámnak ígértem.)

Az idézendő élmény is tán éppen ebben a korban történt velünk. A napra kitett dézsában melegedő vízben majd mindennap anyaszült meztelenül és együtt lubickoltunk, mit sem törődve azzal az édes titokkal, amikor erről még semmit sem tudtunk. Nyilván a hormonok korai toporzékolása és az itt-ott megsejtett titokzatosság csábító igénye vezérelt bennünket a padlásra, hogy megtudjuk, mi is lehet az a titok, amelyről még azt sem tudtuk, mit is nem tudunk valójában.

Gyuri bácsinak, Jutka édesapjának messze földön híres gombászata volt. Jóllehet Gyuri bácsi rendszeresen takarította a padlást, kedvencei lakóhelyét, a rengeteg galamb végterméke, bűzt árasztó ürüléke vastag guanóként terítette be a padlás padozatát. Óvatosan lépegettünk a galambszaros padláson, ám amilyen hirtelen jött kíváncsiságunk, olyan hamar lappadt is le, miután ott elviselhetetlen volt a bűz és -nyár lévén- mindezt tetézte még a kb. 50 fokos hőség és szellőzetlenség, amely a padlást uralta. Tettünk ugyan egy enyhe kísérletet egymás megismerésének rögös útján, azaz leoldoztuk magunkról a rajtunk valót, de mert újat, izgalmasat nem láttunk a műveletben, feladtuk az egészet.
Ha azóta bárhol, bármikor megérzem a galambdúcokból, padlásokból áradó jellegzetes szagot, mindjárt eszembe jut Jutka, az a nyár, meg az évtizedekkel későbbi, amikor már szemérmesebben, ám csillapíthatatlan türelmetlenséggel kerültek le a gönceink rólunk, hogy végre áldozhassunk Ámor oltárán egymásnak.

Aztán lassan, ahogy az élet törvényszerűsége diktálta, beköszöntött a kamaszkor. Minden megválaszolatlan kérdésével és a természet-diktálta türelmetlenségből adódó nyűgével.

Lehettem -pontosabban voltam- 16 éves, amikor egy nálam pontosan kétszer idősebb szemrevaló és „bizonyos tekintetben” csillapíthatatlan étvágyú ügyvédné szemet vetett rám.
Nemcsak kézen fogott és leporolta rólam ártatlanságom hímporát, de a szerelem labirintusainak olyan addig ismeretlen zeg-zugaiba vonszolt magával, amelyek miatt aztán később semmiféle meglepetés nem jutott osztályrészemül. E tekintetben posztgraduális képzésre sem volt soha szükségem.

A testiség és érzékiség felülmúlhatatlan ajándékai mellett azonban nagyon sok mindent megtanulhattam oktató-istennőmtől. A gasztronómia csodásságai, a társasági viselkedés alapvető igényei és szokásai csakúgy napirenden voltak „oktató-óráinkon”, mint a kifogyhatatlan érzéki játékok, ismeretek és technikák gyakori ismétlései.

Így nemcsak szeret(kez)ni, de udvarolni, viselkedni is megtanultam. Diszkréciót voltam köteles fogadni s ezt mindenfelett betartani. Tán ez volt a legnehezebb valamennyi vállalt kötelesség között. Társaim, barátaim is ekkor ismerkedtek meg a szerelem rafinériáival.

Mi sem volt természetesebb, minthogy magánbeszélgetéseink során egyik-másik olyan pátosszal adta elő élményeit, arra sarkallva a hallgatóságot, hogy öntse el őket a sárga irigység, hogy ilyenkor csöndben maradnom igen nehéz feladatnak bizonyult. A nyilvánvalóan kiszínezett sztorik csupán gyenge utánzatai voltak és lehettek a magam viharos tapasztalatainak, de nekem kellett és illett úgy viselkednem, mint aki ezen a téren még sok-sok tapasztalatra és ismeretre szorul.

Nem tudhatták!
Pedig ha tudhatták volna!!!

Elárulom, hogy -holott ennek lassan már 50 éve) minderről soha nem beszéltem senkinek. Hogy most szemérmetlenül mégis el merem mondani-mesélni mindezt, valószínűleg és leginkább azért van, mert miközben kopogom e sorokat, újra meg újra felidézhetem mindazt, amiről persze ilyen nyíltan beszélni még ma sem illik talán.

Ma, amikor teljesen átrendeződött a világ, amikor „innen nézve” mintha nem volna sem erkölcsi, sem érzelmi értéke a szerelemnek, csak hálával és mindvégig kitartó szeretettel gondolok azokra az időkre. Szívem szerint a tanító kész ügyvédnék garmadát ereszteném a ma fiatalságára, akik nemcsak a biológia kiapadhatatlan (?) lehetőségeit és formáit, de az azt körülölelő, körüllengő érzéseket is megtanítanák mindenkinek, aki arra igényt tart.

Mindannyian korombéliek végigmentünk azon az úton, amelyről szedegethetjük halványuló emlékeinket. De mindannyian lopva-nézve a körülöttünk zajló világot, egy kicsit sajnáljuk az ifjúságot,amelynek értékrendje és világa nagyon messze esik mindattól, amit mi, emlékeink felidézésekor olyan múlhatatlanul szépnek látunk.

Csak olyan messze, mint a miénk esett akkoriban apáinktól!