Ismét itt vagyok. Van egy kis időd? Gyere, ülj ide mellém és beszélgessünk, esetleg beszélek én, csak hallgasd meg a mondókámat. Most egy egyszerű, de nékem a világ legfinomabb uzsonnájáról mesélek neked. A hétvégét ismét a pecázás hódolásának töltöttük, lassan unalmas lesz róla írni, ám nekem minden alkalom hoz valami újdonságot, most is így történt. Az unokám társaságában töltöttem két olyan órát, amire mindég emlékezni fogok, és remélem nagyon sokáig bevésődött az ő kis szívébe is, az a kis idő, amit a papával töltött. Kettesben ültünk a vízparton, és már régen nem a horgokra figyeltünk, a természet ezer csodája kötötte le az időnket. Közösen hallgattuk a madarak csicsergését és megbeszéltük melyik madár mit is csicsog a maga nyelvén, mit mondanak egymásnak, esetleg nekünk, kívülállóknak, akik csak bámulattal hallgatjuk őket. Komoly dolgokról beszélve, és komolytalan viccelődéssel telt az időnk. Megbeszéltük, hogy a sport milyen elhivatott embert kíván, ha komolyan akarja az ember űzni. Beszéltünk arról, hogy valakinek előbb legyen gyerek kora, játsszon sokat, és csak közben sportoljon, és csak akkor, ha szereti, amit csinál, és nem kényszerből jár edzésekre. Nagyot néztem, amikor a választás került valahogy szóba, és arról beszélt, hogy ha Ő is választhatna, akkor kire szavazott volna. Nem semmi téma volt, ám mégis véresen komolyan beszéltük róla. Beszéltünk a bizalomról és a barátságról, melyikünknek ki a barátja, hogy miért is választ az ember magának barátot. A nagy beszélgetésben megéheztünk, az én kis unokám pedig felajánlotta, hogy majd ő készít mind kettőnk számára uzsit. - Papa, te csak figyeld a rigókat és a halakat, majd én hozok neked uzsonnát. Zsíros deszkát, zöldhagymát kértem, mert ilyenkor már nálam ez a módi járja, szeretem a friss retket és zöldhagymát, jófajta sült zsírral kent kenyérrel, de szalonnával sem utolsó étek. Pár pillanat múlva tányéron szervírozta az én unokám a késő délutáni jó falatokat, magának is hozott, kolbászt, sajtot és szalonnát. Neki veselkedtünk az evésnek, tányérral a térdünkön lakmároztunk, semmi beszéd, csak az evésre koncentráltunk Életem legfinomabb két karaj kenyerét ettem akkor, olyan íze volt, amit elmondani sem lehet. Figyeltem a kislányt és nem szóltam semmit, kenyér nélkül evett mindent, egy falat kolbi, egy falat sajt és szalonna. - Papa, finomat készítettem? Igen, nagyon finomat, és a szemem sarkából láttam milyen büszke volt magára és, hogy a szeme sarkából ő is engem nézett. Minden falat a mennyei manna volt, és minden falaton érződött a kis keze munkája és szíve kedvessége. Drága nagyanyám figyelt úgy, mint most az én kicsikém nézte, ahogy eszek. Bármikor és bármit ebédeltünk, az én nagyanyám szembe ült velem és nézte, ahogy eszek. Nem szólt, csak nézett és konstatálta, hogy finomat főzött. Az én kis unokám is így nézett, és sajnáltam mikor elfogyott a finom ennivaló. A házban maradottak mesélték, hogy micsoda gondosan készítette az uzsonnánkat, nem engedte senkinek, hogy segítsen. A zsír éppen olyan vastagon volt a kenyérre kenve, mint ahogy szeretem, a zöldhagyma zöldje megmosva és kettőbe vágva, ahogy én magam is csinálom. - Papa, most már van „papa szendvicse, és van unoka zsíros kenyere” is. Ugye? Bizony van, és olyat senki nem tud készíteni, mint Ő, a papa kis unokája. Egy, egyszerű zsíros kenyér volt a királyi lakoma, amit nem cseréltem volna el a világ összes ételéért sem. Köszönöm, hogy meghallgattál. Azt kívánom, hogy egyszer neked is legyen részed ilyen fenséges KIRÁLYI lakomában.