Rég

Nem vagyok egy begyöpösödött aggyal rendelkező ember, szeretek haladni a korral és szeretem kipróbálni az új dolgokat, legyenek azok bármik. Azonban megrögzött szolnoki vagyok, elhivatott patrióta, aki tiszteli a múltat és szeretné ha a sok jó, még ma is látható dolog az elkövetkező évtizedek városlakóinak is örömöt okoznának. Úgy érzem a rombolás, a régi dolgok elpusztítása országos szintűvé vált, egyre másra tűnnek el épületek, szobrok és olyan eszközök amik a régmúlt emlékeit őrizték. Természetesen vannak lebontásra, kivágásra megérett régi épületek, fák és sok más egyéb eszközök, amiket már nem lehet megmenteni és csak csúfítanák, szennyeznék a környezetünket. Ezeket, sajnálva bár, de el kell engedni.

Szolnoki révén nagyon sok emlékezetes tárgyra, eszközre emlékszem, jó szívvel gondolok azokra az időkre amikor még virágkorát élte némely nevezetes épület, szobor vagy egy nagy időket látott fa. Pár éve lebontották a város emblematikus uszodáját, a mindenki Damiját, egy darabig olyan hangokat lehetett hallani, hogy felújítják, bővítik és egy hatalmas szabadidő központ egyik alkotó eleme lesz. Szép szállodát, parkot álmodtak a környékére, aztán az egész megmaradt csak álomnak, vagy a lebontást ellenzők álmaiban. Egy nap már csak hatalmas földkupac emlékeztetett a Damira, majd az is eltűnt, most egy Angolpark simul a környezetbe. Szép a park is, de a Dami varázsát nem adja vissza. A Brűggölő meleg vízét, a nagy vízilabda csatákat megélt hideg vizes medencét, vagy, a kör alakú napozón, a szép nőket hasalva bábulását már soha nem élhetjük át, nem kaphatjuk vissza. Szépen, lassan elfelejtődik az a szlogen is, hogy „Szolnok a vizek fővárosa”. Hol van már a Potya strand, az evezősök, kajakosok, kenusok is csak ritkán láthatók a vízen. A hajó állomás eltűnt, most egy stégről lehet beszállni a sétahajóba, hogy pár kilométert hajókázni tudjunk a Tiszán. A régi magtár épülete is árván csúfondároskodik a gátoldalba, vandál sihederek céltáblái az ablakok, pedig ide is megálmodtak valamilyen a városnak hasznot hozó helyiségeket. Most éppen az Ó szolnoki pályaudvart és környékét dózeróljak a hatalmas munkagépek, szedik fel az évszázados sínpárokat. Nagyon sok városlakó nem érti, hogy a nevezetes állomás épületébe és környékére miért hoznak repülőket, miért REPtár lesz kialakítva, és miért nem Vasúttörténeti múzeum? Vajon nem életszerűbb lenne, ha régi mozdonyok és vasúti kocsik állnának a kijelölt területen? A váróterem épületében is jobban el lehetne képzelni egy az aulában felállított terepasztalt, működő makettekkel, mint majd a repüléssel kapcsolatos tárgyakat. Nem a repülők és repülési emlékek ellen emelem fel a szavam, de a környék még évtizedek múlva is az Ó- SZOLNOKI PÁLYAUDVAR – hoz lesz asszociálva. Jobban eltudtam volna képzelni, hogy a váróterem emeletén kialakított sarkokat, ahol a vasúti kocsik belsejét mutatták volna be az oda látogatóknak. Esetleg, egy jegypénztár belső elrendezését, egy váltókezelő szoba teljes berendezését is jó lett volna látni. A szabadban, kerítésen belül egy kis mozdonyt is üzembe helyezhettek volna, amit a gyerekek vezethettek és kezeltek, a régi úttörő vasút mintájára. Pár métert, de a gyermekeknek örök emléket előidézve. Ezek ötletelések, talán kevesebb pénzbe is kerülhetne egy ilyen projekt kivitelezése. Felsoroltam pár dolgot, biztos vagyok benne, hogy sok embernek hasonló meglátásai vannak a távoli múlt és a régmúlt emlékeivel kapcsolatban.